Folytatjuk az ismerkedést a Bécsi kapu tövében álló villával, melynek előtörténetéről az előző bejegyzés szólt. Megismerhetjük a villát építtető Lukács Jenő gyárost és az építés negatív visszhangot keltő részleteit. Szó lesz a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb téglagyárosáról is, aki igen különös körülmények között vesztette életét. Végül találkozunk a Szapáry testvérekkel, akik életüket kockáztatva mentettek zsidó embereket a második világháború alatt.

A Blau és Lukács felemelkedése és bukása

A Wohlfarth-Grill család 1917-ben adta el Ostrom utcában álló házát Lukács Jenőnek és feleségének. A zsidó származású Lukács Jenő (1870-1939) és társa, Blau Ignác – ő a nevét később Bodorra magyarosította –, a 19. század végén Pesterzsébeten alapította meg villamos alkatrészeket és készülékeket gyártó üzemét. A gyár termékei közé tartoztak csengők, kapcsolók, biztosítékok, transzformátorok, generátorok. A cég fő újítása az volt, hogy olyan villamossági árucikkeket kezdett gyártani Magyarországon, melyeket addig jórészt csak külföldről lehetett importálni. A korabeli leírások szerint a cég gyártmányai idővel nem csak belföldön, hanem külföldön, például Ausztriában és Németországban is keresetté váltak. A növekvő kereslet megalapozta a gyár bővítése, fejlesztése iránti igényt. Ennek következtében épült fel a cég új üzeme a Terézvárosban 1905-ben. A gyárnak egykor otthont adó épület jelenleg az Eötvös utca 38. szám alatt található. E szép szecessziós stílusú házban bérlakásokat is kialakítottak, s ide költözött Lukács Jenő és Blau Ignác is. A két mérnök alapította meg 1908-ban az Elektrotechnika című lapot, amelyet 1910-től, a vállalatból történt kiválását követően, Blau vitt tovább. 1918-ban Lukács egy újabb villamossági alkatrészeket és termékeket gyártó céget is alapított Magyar Villamossági és Fémipar Rt. néven.

A jól menő gyáros és felesége, Marton Henrika (1873-?), Marton Lipót bőrkereskedő és cipőfelsőrészgyáros lánya, az 1917-ben megvett Ostrom utcai ingatlan helyére egy saját villát kívántak építtetni. Az építkezés azonban negatív visszhangot váltott ki a budapesti közélet egy részében, 1922-ben egy interpelláció is elhangzott a témában a fővárosi közgyűlésben. Az interpelláció szerint a megvásárolt házban „kisegzisztenciák” – például hivatalnok, tanítónő – éltek, akiket Lukács ki akart lakoltatni, hogy utána megkezdhesse az épület bontását. A kilakoltatásra azonban nem kapott engedélyt. A felszólaló szerint Lukács az épület állagának leromlására játszott, így kívánva elérni, hogy a ház veszélyes állapotára hivatkozva az illetékes hatóság elrendelhesse a lakók kitelepítését. Ám eleinte mindig csak az éppen felmerülő veszély elhárítására kapott felszólítást. Ő azonban a hibás épületelemet nem javította meg, hanem elbontatta, hogy azzal gyorsítsa az állagromlását. Például amikor az illetékes elöljáróság a lyukas, beázó tető megjavítására szólította fel Lukácsot, ő inkább az egész tetőt elbontatta. Végül annyira életveszélyessé vált a ház, hogy a hatóság mégis elrendelte a lakók kilakoltatását. Ezt követően Lukács már lebontathatta a romossá vált házat. A felszólaló különböző hatósági végzéseket is idéz igazolásául mondandója valóságtartalmának. Mégis az interpelláció tartalmának kritika nélküli elfogadását illetően óvatosságra int minket, hogy előadója Petrovácz Gyula mérnök, tanár, az antiszemitizmussal kacérkodó fővárosi Keresztény Községi Párt képviselője volt. Az interpelláció szövegéből kiolvasható antiszemita felhang, miszerint a „háborúban meggazdagodott zsidó”-t próbálja szembeállítani a rosszabb sorsú „keresztény kisegzisztenciákkal”, s Lukács életútját illetően is tartalmaz pontatlanságokat. Mindezzel együtt, ha a más forrásból igazolható tényeket nézzük, azt látjuk, hogy egy tehetős vállalkozó saját villáját egy olyan ház helyére kívánta felépíteni, melyben több, szegényebb sorsú ember élt, így morális szempontból valószínűleg nem volt alaptalan Petrovácz felháborodása.

Akármi volt is a teljes igazság, 1922-ben Lechner Jenő tervei alapján, részben a korábbi ház maradványainak felhasználásával, elkészült a visszafogott klasszicizáló stílusú villa, mely ma is látható. Átadásakor földszintjén egy kettős belmagasságú hall, négy szoba és egy keletre néző félköríves terasz helyezkedett el. Az emeleten négy szoba, egy cselédszoba és három tetőterasz volt megtalálható. Az Ostrom utca felőli homlokzatot a mai napig három dombormű díszíti, melyek közül az egyik Vedres Márk, egy másik pedig Beck Ö. Fülöp alkotása egy szakirodalmi forrás szerint, a harmadik készítőjéről nincs szó benne. (Elképzelhető viszont, hogy a mű szerzője összekeverte a domborművek, valamint a Lukács-villa szomszédságában épült, majd a második világháborúban elpusztult Grünwald-villa bejáratánál állt két szobor alkotóit. Utóbbiakat ugyanis valóban Vedres és Beck készítette.)

A villa közel egy évtizedig családi otthonként szolgált a jól prosperáló gyártulajdonosnak, mígnem az 1930-as évek elején gondjai adódtak. A probléma okozója minden valószínűség szerint az 1929-ben kitört gazdasági világválság begyűrűzése volt. Lukácsék pénzügyi nehézségei következtében 1931-ben árverést hirdettek meg a villára, mely végül a Magyar-Cseh Iparbank tulajdonába került. Lukácsék egy ideig viszont még megtartották a mai Szabó Ilonka utca 28. szám alatti kertet, melyet 1934-ben adtak el ugyanennek a banknak. Miután villájuktól meg kellett válniuk, az Eötvös utcai házba költöztek vissza.

Kettő a Lukács-villát díszítő három dombormű közül.
A harmadikat ottjártamkor eltakarták a fák.

A villamosipar azon iparágak közé tartozott, melyek viszonylag könnyen átvészelték a gazdasági válságot, és hamarosan ismét növekedésnek indultak. Az új konjunktúrából a Blau és Lukács vállalat azonban már nem tudta kivenni a részét. Ennek oka lehetett, hogy az 1930-as években a gyár technológiája már elavultnak számított. Az üzem végleges összeomlásában szerepet játszhatott egy másik tényező is. 1932-ben a villamos szerelőanyagokat gyártó vállalatok ágazatuk érdekeinek védelmére hivatkozva kartellbe tömörültek. A cégek közül mindössze egy volt, mely kezdetben ellenezte az egyezséget, s csak vonakodva lépett be, a Blau és Lukács. 1933-ban pedig már olyan hírekről tudósítottak a lapok, melyek szerint a kartell részét képező ármegállapodások körül a cégnek jelentős nézeteltérése támadt a kartell többi tagjával. Nem tudtam pontosan kideríteni, milyen hátrányok érhették a Blau és Lukácsot a kartellezés során, ám az világosan látszik, hogy nem értett teljesen egyet a működésével. Elképzelhető, hogy a kartellezéssel olyan károk érték a vállalatot, melyeket már nem tudott kiheverni, miközben versenytársai előnyre tettek szert. A Blau és Lukács folyamatosan csökkentette termelését, míg végül 1934-ben megszüntette működését. Lukács Jenő életének utolsó éveiről nem találtam szinte semmilyen információt. 1939-ben halt meg, sírja a Kozma utcai izraelita temető egyik hátsó parcellájában található.

A téglagyáros, akinek halálhírét keltették, majd meghalt

A villa tulajdonjogát 1931-ben megszerző Magyar-Cseh Iparbank hasznosítani kívánta az épületet. Így bérbe adta azt a brit alkonzulátusnak, mely 1934-től hivatali helységeit működtette itt. Majd 1938-ban a bank eladta a házat újlaki Müller Pálnak (1888k.-1940) és nejének, akik azonban nem laktak a villában, hanem szintén bérbe adták azt. Müller Pál édesapja, Müller József, a legnagyobb óbudai téglagyár, az Újlaki Tégla- és Mészégetőgyár Rt. vezérigazgatója volt az 1920-as évek elejéig. Pál is a vállalat igazgatósági tagja volt, majd az 1920-as évek közepén rövid ideig vezérigazgatója. Az Újlaki téglagyár 1869-ben alakult egy óbudai téglavető üzem felvásárlása révén, majd a következő évtizedekben tovább terjeszkedett más üzemek megvételével. Ennek következtében a vállalat a századfordulón már számos mellékteleppel és üzemággal rendelkezett, mint kőbányákkal és mészégetőkkel, cserépgyárral, habarcsgyárral, cementárugyárral, kerámiagyárral, illetve hajóparkkal folyamkotráshoz és szállításhoz. A gyár életében fontos év volt 1928, amikor fúziót hajtott végre a Nagybátonyi Kőszénbánya Rt-vel. Az így létrejött konglomerátum Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek néven működött egészen az 1940-es évek második feléig, amikor is államosították a kommunista hatalomátvételt követően. Az 1928-as fúzió idején Müller Pál volt a téglagyár vezérigazgatója, majd az egyesült vállalatban vezérigazgató-helyettesi tisztséget töltött be egészen 1932-ig. Abban az évben megválasztották az iparág érdekvédelmi szervezete, a csak téglakartellként emlegetett Magyar Tégla- és Agyagárugyárosok Országos Egyesülete elnökének. Müller Pál gazdálkodott is, így például 1935-ben megvette a Kecskemét közelében található Matkó gazdaságát, ahol mintagyümölcsöst létesített, és állítólag egy kastélyt is kívánt oda építtetni.

Müller Pál a kép jobb oldalán
Forrás: Magyarország, 1928., 35. évfolyam, 253. szám. 1928. november 8., 6.p.
(Arcanum Digitális Tudománytár)

1939-ben egy érdekes eset borzolta a kedélyeket az országban. Egy névtelen levélíró ugyanis levelet küldött az egyik kecskeméti lapnak, melyben azt állította, hogy Müller Pál meghalt. A lap a levelet leközölte, s a halálhír országszerte elterjedt. Hamar kiderült azonban, hogy a levél hamisítvány, és Müller Pál a legjobb egészségnek örvend. Müller feljelentést tett az ügyben, s ennek nyomán vizsgálat is indult. A közvélemény talán már éppen megfeledkezett e különös esetről, amikor 1940-ben ismét Müller Pál haláláról cikkeztek a lapok. Ez a hír azonban már igaznak bizonyult, a Kerepesi úti temetőben atyja sírjánál mellbe lőtte magát. Még kórházba tudták szállítani, ám másnapra meghalt. Öngyilkossága előtt mindenki értetlenül állt, ugyanis állítólag semmi előzetes jele nem volt tettének. Az Ostrom utcai villa egyedüli tulajdonosa így Müller Pál özvegye, Blau Dóra lett. Az özvegy sem költözött a villába, hanem továbbra is bérlőket fogadott.

 Az újlaki Müller család sírboltja a Fiumei Úti Sírkertben

Embermentő arisztokraták

Az 1940-es évek elején, egészen 1942-ig a ház lakója volt gróf Szapáry Antal (1905-1972) és nővére, gróf Szapáry Erzsébet (1902-1980). Édesanyjuk lengyel grófnő volt, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Erzsébet rokonszenvezett a németek elől Magyarországra menekülő lengyelországi zsidókkal, és társadalmi helyzetét felhasználva próbálta megmenteni őket. Az 1939-1944 között működött Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság egyik vezetőjeként tevékenykedett. A Fehér Kereszt Egyesületen keresztül menedéket, pénzt, ruhát, orvosi segítséget nyújtott nekik, valamint hamisított keresztény igazolvánnyal látta el őket. 1941-ben egyike volt azoknak a neves személyiségeknek, akik tiltakozni kezdtek a kárpátaljai deportálások ellen, miután tudomást szereztek arról, hogy a Kárpátaljára telepített „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat lemészárolták Kamenyec-Podolszkijba való kitelepítésük után. A tiltakozóknak végül sikerült elérniük a deportálások leállítását. A grófnő a második világháborút követően külföldre távozott, egy ideig Párizsban az 1947-49 között nagykövetként szolgáló Károlyi Mihály magántitkára volt. A svájci Lausanne-ban halt meg 1980-ban.

Szapáry Erzsébet (balról a második) és Szapáry Antal (jobb szélen) 1933-ban
A kép bal szélén Horthy István, Horthy Miklós idősebb fia
Forrás: Színházi Élet, 1933., 23. szám, 11.p. (Arcanum Digitális Tudománytár)

Erzsébet öccse, Antal, a második világháború előtt, illetve alatt számos nagyvállalat igazgatóságának volt tagja, köztük a Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművekének. A világháború idején a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt összekötő tisztje volt, s nővéréhez hasonlóan segített a Lengyelországból menekülőknek átvonulni, vagy ideiglenesen letelepedni Magyarországon. Tevékenységéért a németek Magyarország megszállását követően letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba szállították. Ott összesen 5 hónapot töltött, végül a svéd király közbenjárására kiszabadult. A háborút követő években a Metro Goldwyn Mayer filmstúdió magyarországi vezérképviselőjeként tevékenykedett, majd a kommunista hatalomátvételt követően, 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált. Itt a következő évben megalapította a magyar diaszpóra egyik jelentős szervezetét, a Magyar Nemzeti Sportszövetséget, amely a diaszpóra sportolóit támogatta mind elhelyezésük, mind versenyeztetésük során. 1972-ben halt meg New Yorkban.

1942-től a villában báró Karg Frigyes (1899-1968) lakott. Az ő édesapja, báró Karg János, császári és királyi tábornok, a monarchiabeli Magyarország utolsó hadfőparancsnoka volt. Frigyes pénzügyi pályára lépett, az Angol-Magyar Banknál kezdett dolgozni, majd 1940-re az akkor már Magyar Bank és Kereskedelmi Bank Rt. néven működő pénzintézet helyettes ügyvezető igazgatója lett. Emellett számos vállalatban volt igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tag. A világháborút követően ismét részt vett az üzleti életben, később azonban – valószínűleg a kommunista hatalomátvételt követően – elhagyta az országot, Münchenben halt meg 1968-ban.

Karg Frigyes
Forrás: Színházi Élet, 1929., 22. szám, 45.p.
(Arcanum Digitális Tudománytár)

Bizonytalan, hogyan alakult a villa története a második világháború utolsó éveiben. A címjegyzékek szerint 1942-ben még özvegy Müller Pálné volt a tulajdonosa, a későbbi tulajdoni viszonyokról nem találtam adatot. Karg Frigyes 1944-ben még a ház lakója volt. Az épület viszonylag épségben vészelte át a főváros 1944-45-ös ostromát. 1947-ben egy üvegtábla hirdette a kapuján, hogy akkoriban Tamás György kéményseprőmester lakott benne.

-------------------------------------------------------------------

Források:

A bejegyzés összeállításában nagymértékben támaszkodtam az Arcanum remek adatbázisaira, a Hungaricana Közgyűjteményi portálra és az Arcanum Digitális Tudománytárra. A legfontosabb források részletes listája az alábbiakban található:

A Blau és Lukács felemelkedése és bukása:
Vincze Miklós: Ismeretlen Budapest: Az elektromos áram táncosnőkkel teli gyárpalotája. 24.hu, 2018. június 12. https://24.hu/kultura/2018/06/12/ismeretlen-budapest-az-elektromos-aram-tancosnokkel-teli-gyarpalotaja/
A Magyar Elektrotechnikai Egyesület... In: Magyar Ipar, 1902., 23. évfolyam, 50. szám. 1902. december 14., 1264-65.p. (adtplus.arcanum.hu)
Új villamosipari gyár Budapesten. In: Magyar Vaskereskedő, 1904., 4. évfolyam, 15. szám. 1904. április 10., 16.p. (adtplus.arcanum.hu)
A Bánya, 1918., 13. évfolyam, 2. szám. 1918. június 20., 3.p. (adtplus.arcanum.hu)
Bőripar, 1897., 4. évfolyam, 29. szám. 1897. október 15., 13.p. (adtplus.arcanum.hu)
Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának 1922. november 29-én (szerdán) tartott folytatólagos rendes közgyűlése. In: Fővárosi Közlöny, 1922., 33. évfolyam, 55. szám. 1922. december 15., 2754-56.p. (adtplus.arcanum.hu)
Ferkai András: Buda ​építészete a két világháború között. 1995, Budapest, MTA Művészettörténeti kutatóintézet, 53.p.
UrbFace.com: A volt Grünwald-villa. http://urbface.com/budapest/a-volt-grunwald-villa
Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, 1931., 65. évfolyam, 260. szám. 1931. november 14., 1.p. (adtplus.arcanum.hu)
Fővárosi Közlöny, 1931., 42. évfolyam, 65. szám. 1931. november 24., 1356.p. (adtplus.arcanum.hu)
Böngészés a kartelbizottság jelentésében. In: Honi Ipar, 1932., 25. évfolyam, 17. szám. 1932. szeptember 01., 8-10.p. (adtplus.arcanum.hu)
Honi Ipar, 1933., 26. évfolyam, 11-12. szám. 1933. június 15., 35.p. (adtplus.arcanum.hu)
Honi Ipar, 1934. 27. évfolyam, 9. szám. 1934. május 01., 25.p. (adtplus.arcanum.hu)
Pesti Hírlap, 1934. 56. évfolyam, 62. szám. 1934 március 18., 16.p. (adtplus.arcanum.hu)

A téglagyáros, akinek halálhírét keltették, majd meghalt:
Fővárosi Közlöny, 1938., 49. évfolyam, 37. szám. 1938. július 05., 982.p. (adtplus.arcanum.hu)
Kádár József: Tégláról téglára. Nagy, nagyobb, Újlaki. In: Budapest, 2015., 38. évfolyam, 4. szám., 18-20.p. (adtplus.arcanum.hu)
Országgyűlési képviselők, felsőházi tagok a nagytőke vállalataiban. In: Előörs, 1928.,  1. évfolyam, 13. szám. 1928. június 10., 7.p. (adtplus.arcanum.hu)
Újlaki Tégla és Mészégető Rt. Téglagyára. pecsétestégla.hu http://pecsetestegla.hu/2016/06/25/603/
A Munkaadó, 1931., 18. évfolyam, 43. szám. 1931. október 28., 2.p. (adtplus.arcanum.hu)
A Munkaadó, 1932., 19. évfolyam, 26. szám. 1932. június 29., 4.p. (adtplus.arcanum.hu)
Meghalt Ujlaki Müller Pál. In: Kecskeméti Közlöny, 1939., 21. évfolyam, 115. szám. 1939. május 21., 2.p. (adtplus.arcanum.hu)
Bűnügy lett Ujlaki-Müller Pál halálhíréből. In: Kecskeméti Közlöny, 1939., 21. évfolyam, 116. szám. 1939. május 23., 7.p. (adtplus.arcanum.hu)
Mellbelőtte magát és ma hajnalban meghalt Újlaki Müller Pál, a dúsgazdag matkói nagybirtokos. In: Kecskeméti Közlöny, 1940., 22. évfolyam, 165. szám. 1940. július 22., 2.p. (adtplus.arcanum.hu)

Embermentő arisztokraták:
Pelle János: Zsidók és arisztokraták a negyvenes években. In: Valóság, 2013., 56. évfolyam, 11. szám. 2013 november 01., 100.p. (adtplus.arcanum.hu)
Hajdu Tibor: Károlyi Mihály párizsi követsége 1947-1949. In: Múltunk – politikatörténeti folyóirat, 2003., 2. szám., 3-57.p. (adtplus.arcanum.hu)
Parragi György: Mauthauseni Napló 7. In: Délamerikai Magyarság, 1946., 18. évfolyam, 2449. szám. 1946. január 15., 6.p. (adtplus.arcanum.hu)
A Szapáry család hagyatékával gazdagodott a Nemzeti Múzeum gyűjteménye. https://mnm.hu/hu/muzeum/hirek/szapary-csalad-hagyatekaval-gazdagodott-nemzeti-muzeum-gyujtemenye
Dr. Báró Karg Frigyes előléptetése. In Magyar Közgazdaság, 1940., 10. évfolyam, 39. szám. 1940. október 31., 6.p. (adtplus.arcanum.hu)
Pesti illúziók. Jó Budavár romjai közt. In: Politika, 1947., 1. évfolyam, 16. szám. 1947. július 19., 7.p. (adtplus.arcanum.hu)